Van választásod.

Kedves Olvasók!

Idestova 5 éve nem írtam ide nektek...volt egy komoly mélypont az életemben mindazok ellenére (vagy talán éppen ezért), hogy daganatos  szempontból tünetmentes vagyok. Azért így írom, mert a daganatos betegség egy állapot, melyből kigyógyulni nem lehet sohasem...életem végéig elkísér, mint egy árnyék...

Azt megtanultam az évek során, hogy az élet rövid, élvezni kell minden együtt töltött időt a szerelmünkkel, családunkkal, barátainkkal. Minden pillanat számít. Amikor azt gondoljuk, hogy nem történik semmi, Isten akkor is dolgozik rajtunk, velünk, hogy napról napra bölcsebbek legyünk. Soha nem lehet tudni, hogy mi fog történni holnap, vagy akár a következő percben. Lehet, hogy ma még együtt vagyunk a párunkkal, holnap pedig találkozunk egy olyan megindító emberrel, akiért képesek vagyunk feláldozni az eddigi életünket, s kilépünk a komfortzónánkból, hátrahagyva magunk mögött mindent, ami a biztonságot, a meleg otthont jelentette...Lehet, hogy ez nem a leglogikusabb, legbölcsebb, legfelelősségteljesebb döntésünk, de akkor és ott előfordulhat, hogy úgy érezzük, ez a leghelyesebb, amit tehetünk. Persze, ezzel a mondatommal senkit nem buzdítok arra, hogy rúgja fel az eddigi életét, főleg, ha boldog a jelenlegi helyzetében. :) Én is boldog vagyok. :) Sikerült végre saját ingatlanhoz jutnunk a párommal, felújítandó családi házacska, de a miénk. :) Apró léptekben helyre pofozzuk. :)

Depressziós voltam, gyógyszerre volt szükségem, hogy rendbe hozzam az idegeimet....és pszichológushoz jártam....nem azért, mert a páromra, családomra nem számíthattam, hanem azért, mert nem akartam senkit terhelni a problémáimmal. Nekik is megvolt a maguk baja. 

Aztán jött egy hatalmasan pozitív dolog az életemben: öcsémék bejelentették, hogy gyermekük lesz...:) Nem sokra rá felkértek, hogy legyek a kisgyermekük keresztanyukája, én pedig hatalmas vigyorral, örömkönnyekben úszva IGENT mondtam. :) És itt szúrnám közbe a bejegyzésem címadó szavát (mondatát): TIMSEL (van választásod). Lehettem volna továbbra is depressziós, de nem tettem, mert nagy öröm ért, és inkább arra koncentráltam. Mindig eldöntheted, hogy belesüppedsz a szomorúságba, a depresszív gondolatokba, vagy fogod magad, és felállsz, megrázod magad, s azt mondod: "volt jobb, lesz rosszabb" (Réz András)...:) Az élet olyan, mint egy hullámvasút, mindig vannak és lesznek mélypontok, és magasságok is, ezért olyan szép ez az út, amit a testi halálunkig végigjárunk. Ezt az utat a párommal, és a családommal (ameddig az idő engedi), valamint a barátaimmal szeretném megtenni még nagyon-nagyon sokáig...

Lesz folytatás...:)

 

Puszi nektek!

 

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

Kedves Olvasók!

Igen, tudom, már jó ideje nem írtam ide, de tettem magamnak egy fogadalmat: ha túl leszek a fél éves kontroll vizsgálaton, és jó híreket kapok, akkor jelentkezem ismét. :) Hát, itt vagyok! :)

Mint látjátok, ezen bejegyzésemnek azt a címet adtam, hogy "bizonyosság"... találós kérdés: miért?

Azért, mert hiszem, hogy Isten velem volt, mikor megszülettem, és azóta is mindig együtt járunk, csak nem mindig észrevehető a jelenléte, de ez nem jelenti azt, hogy nincs velem, egyszerűen csak csendes, és biztonságot adó...

Volt egy eset 2014. januárjában, amikor végérvényesen elköteleztem magam Mellette...Nehéz erről írnom, de úgy érzem, most már elég erős vagyok hozzá, hogy nyilvánosságra hozzam a szerelmemen, családomon, barátokon kívül mások számára is...Az történt, hogy már a harmadik műtétet hajtották végre az orromon a rák miatt hét hónapon belül (most gondoltam csak bele, hogy micsoda bűvös számok ezek: a hét és a három! Talán nem véletlen....:)). Rövidke kis operáció kevés kockázattal, mégis nehéznek bizonyult, ugyanis a műtét után, még ébredés előtt elfogott a rettegés....azt éreztem, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam...egy sötét veremben találtam magam, amelynek nem látom a végét....iszonyú ijesztő, rémisztő, fájdalmas volt, és a fulladás kerülgetett....közben csak zuhantam, zuhantam, zuhantam egyre lejjebb és lejjebb a mélységbe...ám egyszer csak megkönnyebbültem....vakító fényességet láttam, és hirtelen nem voltam magányos, békesség, nyugalom szállt meg, majd meghallottam a műtős hölgy kiabálását, hogy ébredjek már fel, és hogy nincsen semmi baj....már túl vagyok mindenen...

Meggyőződésem, hogy a fényesség és az, hogy már nem voltam társtalan, az Istennek köszönhető...azt gondolom, hogy Isten ezzel a jelenséggel mutatta meg számomra, hogy még nincs itt az ideje annak, hogy elmenjek az élők sorából...célja van velem...

Soha nem ébredtem még ilyen nyugodtan, magabiztosan, teli életkedvvel....akkora erőt adott nekem ez az egész dolog, ami történt, hogy hegyeket tudtam volna mozgatni. Hihetetlenül hangzik igaz? Műtét utáni hegy mozgatás...!!!!! Pedig tényleg így volt!!! Ez nagy megnyugvást adott a szerelmemnek, és a családomnak is, hisz azt látták, hogy minden a helyén van a körülményekhez képest, mert előtte nagy aggódás volt, ugyanis soká ébredtem fel az altatás után...meg aztán elbeszélgettek a dokival, és azt mondta, a műtét sorozatnak vége, egyetlen esélyem maradt: a sugárkezelés...El lehet képzelni, mekkora nyomás volt a szerelmemen és a családomon, hogy miként közöljék ezt a tényt velem...Persze, rögtön megéreztem, hogy valami gond van, így meg is kérdeztem, hogy mit mondott az orvos, majd elmondták...én pedig úgy fogadtam, hogy rendben, állok elébe, hisz meg fogok gyógyulni, ők és a Jó Isten velem van, tehát gond egy szál se!!!! Kopp-kopp-kopp....még így van....remélem, sokáig így is marad...:)

 

 

Megosztás a facebookon

Kedves Bloglátogatóim!

Ígértem a folytatást, így meg is teszem...

Azt gondolom, hogy nem lehetnek a velünk történt események szimplán feketék, vagy fehérek, létezik a szürke szín is, és annak legalább ötven árnyalata...:)

Na de a lényeg, hogy mi az én célom ezzel a blogírással kezdő kismanóként:

Az, hogy lelki, fizikai síkon egyaránt segítséget nyújtsak sorstársaimnak abban, miként vegyék a különböző élethelyzetekben az akadályokat, úgy mint születési rendellenesség és a rák.

Isten mindig újabb és újabb kihívások elé állít minket, melyet tanító céllal tesz, hogy megismerjük, és ezáltal szeressük önmagunkat, melynek egyenes következménye az, hogy másokhoz is szeretettel, toleranciával viszonyulunk...Ez nagyon szépen hangzik így, ahogy leírtam, na de a realitás talaján mozogva, ki az, aki ezt véghez is tudja vinni minden egyes nap?! Senki! De van kiút, hisz felfogás kérdése az egész. Hehe, könnyű azt mondani, gondoljátok magatokban, és van is benne igazság, mi tagadás. Úgy hiszem, a más felfogás egyik alapfeltétele az, hogy Isten időközönként megleckéztessen, és elfogadtassa velünk azt, hogy nem irányíthatunk mindent, mert van egy felsőbb hatalom odafent, aki mozgatja a szálakat...

A fenti okfejtésemből következik, hogy Isten már a születésünkkor eldönti, milyen életet szán nekünk, ugyanakkor mindenkit egyedinek teremtett, saját észjárással, tehát az ember maga is bele tud avatkozni saját élete formálásába, viszont Isten kijelölt nekünk egy utat, amelyben akár kitérőket is tehetünk...a kérdés az, hogy mi Isten véleménye erről.

Azt gondolom, hogy a Jóisten nekem azt szánta, hogy ajak- és szájpadhasadékkal szülessek. Azt akarta, hogy megbecsüljem magát az életet, a családomat, és később a szerelmemet, a barátaimat, a munkahelyemet, és egyáltalán mindent....Valószínű ezt a feladatot nem sikerült teljesítenem, Isten nem engedett át a vizsgán...megbuktatott...és rákos lettem...

Folytatása következik...

Jó éjszakát Nektek!

Megosztás a facebookon

Kedves Mindenki!

Mivel kezdő vagyok ebben a témában, ezért valószínűleg  csak egy rövidke szösszenetet írok ide most. Azért hoztam létre ezt a blogot, mert szándékomban áll leírni mindazt, ami 31 év alatt történt velem, ugyanis elég sok mindenről számolhatok be...A lényeg az, hogy az élettörténetemet fogalmaznám meg a lehető legalaposabb formában. Mindezt azért teszem, mert úgy érzem, sok mindenkinek szüksége van arra, hogy tapasztalatot gyűjtsön élete során...

Előljáróban annyit, hogy ajak- és szájpadhasadékkal születtem, majd orrüreg rosszindulatú daganatát diagnosztizálták nálam jó pár évvel világra jöttöm után...Mivel sok a rákos beteg ebben az országban, sőt a világban, így azt hihetitek, ez egy elcsépelt téma...nem...még mindig van mit boncolgatni e téren...

Arról nem nagyon esik szó, hogy az, aki ebben a betegségben szenved, az mit él át fizikailag és lelkileg....mindenki másképp érez ekkor...és elgondolkodik arról, hogy mi az ami számít és mi az, ami nem...ekkor eléggé kiszámíthatatlannak, esetenként kilátástalannak láthatjuk a jövőt...

Egyelőre ennyit gondoltam írni, lesz folytatása ígérem...:)

 

Megosztás a facebookon